A Német juhászkutya

A világ legnépszerűbb és legsokoldalúbb kutyafajtájának a története a múlt század végén, egy szép őszi napon kezdődött a Rajna völgyében. Egy fiatal nehézlovassági segédtiszt, Max von Stephanitz, éppen a közeli hegyekben gyakorlatozott csapatával. Max, aki csupán édesanyja miatt választotta a katonatiszti pályát, pedig valójában szívesebben lett volna gazdálkodó, unatkozva bámult lefelé a völgybe. Nem mondhatni, hogy ott valami különös történt volna: egy pásztor terelte nyáját a legelőn keresztül. A juhok mozgását, megálljanak-e vagy továbbmenjenek, balra forduljanak-e vagy jobbra, két kutya irányította, szinte minden parancsszó nélkül, pusztán gazdájuk gesztusai alapján. A harmincéves katonatisztet lenyűgözte a látvány. A pásztor mint egy főparancsnok irányította a sereget, a birkákat, két lovas futára, a kutyái segítségével. Ilyen pontosságnak eddig csak katonai hadgyakorlatokon volt szemtanúja. Max von Stephanitz életében az állatvilágot eleddig egy papagáj képviselte, s kutyákkal csupán a nyeregből lepillantva került kapcsolatba. A rajnai “pásztoróra” folyamán azonban azonnal felismerte a két pásztorkutya különleges képességeit: engedelmességüket, intelligenciájukat és teljesítőképességüket. Ilyen állatok neki is kellenek, határozta el, minden áron, még ha saját magának is kell kitenyészteni őket, mert pénzért esetleg nem tehet szert rájuk. Hamarosan el is kezdte keresni az ideális pásztorkutyát, de sokáig nem talált megfelelő példányokat, olyan nagy volt a különböző helyi változatok száma. Hogy minden idejét a nagy feladatnak szentelhesse, Stephanitz 1898-ban otthagyta a katonaságot is. Igaz, erre az is kényszerítette, hogy nyárspolgár környezete nem nézte jó szemmel egy színésznővel kötött házasságát. Miután a felső-bajor Kottgeiseringben hatalmas földet vásárolt és kialakította Haholz-Wieshof nevű családi birtokát, szert tett első juhászkutya kanjára is. 1898 január 15-én vásárolta az akkor három éves Hektor Linksrheint egy frankfurti tenyésztőtől, Sparwassertől. A 200 márkáért vásárolt Hektort Stephanitz később átkeresztelte Horand von Grafrath-ra. Horand egyes törzskönyvi számával minden német juhászkutya ősatyja. 61 centiméteres marmagasságával, szép vonalaival és nemes fejével szinte már megtestesítette az ideális tenyészcélt. Egy évvel korábban Stephanitz vásárolt már egy nőstényt is, az ismeretlen származású Freya von Grafrath-ot, őt azonban csak később vette fel a törzskönyvbe.

Házasságkötése, otthonteremtése és a tenyésztés megkezdése után, 1899 április 22-én Karlsruheban alapítja meg Max von Stephanitz barátaival a Juhászkutya Egyesületet (Verein für Schäferhunde). Társai őt választják meg elnöknek. Az Egyesület legfontosabb feladata a megfelelő tenyészanyag kiválasztása volt az igencsak vegyes juhászkutya-társaságból: a különböző szín- és szőrváltozatok mellett a fellelhető kutyák fül- és farok tartása is a legkülönbözőbb képet mutatta. A társaságnak sokat kellett küzdenie a fajta kialakításában a farkast is felhasználni kívánó törekvések ellen. A farkas párti tábor a kutyák nemes alakját és számtalan betegséggel szembeni ellenálló képességet várta a keresztezéstől, Stephanitz azonban nagyon helyesen felismerte, hogy a farkas vér csak csökkentené a fajta kitartását, bátorságát és kezelhetőségét.
 

Stephanitz és az egyesület tagjai alapvetően két helyi változatból kiindulva kezdték munkájukat. A thüringiai vonalat álló fülű, farkas szürke kutyák képviselték, melyek viszonylag kicsik és durva megjelenésűek voltak, de munkakutyák a javából, hatalmas aktivitással. A másik, nagyobb és erősebb kutyákat képviselő vonal Württembergből származott. Az SV növekedésének köszönhetően – 13 taggal alakult, 8 évvel később már 1215 taggal büszkélkedhetett – a két típus hamar összekeveredett és az állomány lassan homogenizálódott. Max von Stephanitz, aki a német juhászkutya fajta alapjait megteremtette, 1936 április 22-én távozott az élők sorából. Végzete nem érte váratlanul, rossz ómennek tartotta, hogy halála előtt néhány nappal meghalt kedvenc kutyája, Egga, akárcsak édesapjának halála előtt annak nagyra becsült papagája.

A Stephanitz és néhány elkötelezett tenyésztő és pásztor alapította SV mai szemmel is meglepően profi módon működött megalakulásától kezdve, Stephanitz vezetésével, de annak ’36-ban bekövetkezett halála után is. Az SV első elnöke egyszerre volt romantikus és realisztikus – talán ez volt a siker egyik titka. “A mai ember számára a kutya iránti szeretet az utolsó híd Földanyához”, írja Stephanitz, de a következő idézet is tőle származik: “Abból az igyekezetből, hogy saját fajtánk érdekében cselekedhessünk, születnek a tenyésztői egyesületek; mivel ezeknek nagyobb hatásköre van, nemcsak helyileg tudnak cselekedni.” Az SV tagjainak egyetlen, de Stephanitz hitvallását hűen tükröző mondatra kellett megesküdniük: “A juhászkutya tenyésztés, munkakutya tenyésztés, mindig is munkakutya tenyésztésnek kell maradnia, különben többé már nem juhászkutya tenyésztés.“ Ez az elv szerencsére ma is érvényes, sőt most van csak igazán jelentősége! A német juhászkutya olyan fajta, melynek egyedeiben mindig is ott lappang a született munkakutya, s ha “csak” családi kutyaként él, akkor is folyamatosan foglalkoztatni kell. Ez a kutya egyszerűen túl okos és tettrekész ahhoz, hogy beérje napi három egészségügyi kiruccanással. Persze a korabeli Egyesületben is voltak néhányan, akik nem értettek egyet az elnök képviselte vezérelvvel. Richárd Strebel például nem csupán munkatenyésztést óhajtott, hanem az érdekes színkombinációkat képviselő braunschweigi változatból luxuskutyát akart csinálni, példaként az angolokra és a collie-ra hivatkozott. Strebel 1905-ös javaslatát az SV elutasította. Hogy helyes döntés volt? Nem akarom egyik fajtát sem a másik elé helyezni, de e két azonos munkaterületről indult pásztor- illetve juhászkutya mai populációja igencsak nagy különbségeket mutat teljesítmény és wesen szempontjából. Fontos, hogy megértsük: a különböző munkavizsgák és teljesítménybírálatok nem öncélú dolgok, hanem arra szolgálnak, hogy az adott fajta küllemi tulajdonságai mellett annak belső jellemzőit is fenntartsák. A munkatenyésztés tehát nem azt jelenti, hogy a tenyésztők állandóan világbajnok sportkutyákat vagy bűnözőket lebuktató kábítószer keresőket produkálnak! A hétköznapi kutyatulajdonos számára a munkakutya tenyésztés biztosítja, hogy a belső tulajdonságokat is ellenőrző tenyésztői munkának köszönhetően kölyökvásárlásnál bizonyos mérvű garanciát kap arra, hogy leendő kutyája az emberi hétköznapokba beilleszkedni képes, kiegyensúlyozott, kezelhető társa lesz.

Az SV szinte kezdettől fogva nagy hangsúlyt fektetett a komoly tenyésztői munkánál nélkülözhetetlen származásellenőrzésre, hogy a későbbiekben már ismert vonalakkal dolgozhassanak a tenyésztők. Természetesen a törzskönyvbe kerülő első kutyák többsége ismeretlen származású volt, de utódaikat már egytől-egyig pontosan bejegyezték – a korabeli gyakorlattal ellentétben, mely csak a kiállításokon első, második vagy harmadik helyezést elérő kutyákat vette fel a törzskönyvbe. Ez a ma már magától értetődő gyakorlat akkor fantasztikus újítást jelentett a kinológiában! A másik, 1910-től bevezetett újítást követően a kutyákat csak saját tenyésztőjük kennel nevén vették fel a törzskönyvbe. Korábban gyakran a mindenkori tulajdonos kennel nevét viselték a kutyák, s ez az eredetellenőrzést meglehetősen nehézkessé tette.
 

A kívánatos fajtajegyeket magába foglaló standardet az Egyesület már megalakulásának évében, egy szeptemberi ülésen összeállította. Ugyanebben az évben már kiírták, kanok és szukák részére egyaránt, az Év győztes (Jahressieger) címet, de az igazi dicsőséget az jelentette, ha valakinek terelőversenyen sikerült nyernie. 1903-ban megjelent az SV saját újságja. Egyszóval minden adott volt egy sikeres fajta végleges kialakításához és fenntartásához. Az első törzskönyvekben a leggyakrabban felbukkanó kennel név a “von der Krone”; tulajdonosa Anton Eiselen. Az egyes törzskönyvi számú Horand von Grafrath több “Krone” szukával való párosítása számtalan Horand-vonal kiindulópontja. Horand egyik fia és a Morand Plieningen nevű szuka almából máris egy kiemelkedő kan született. A német juhászkutya tenyésztés számára igen jelentős többszörös bajnok Hektor von Schwaben. Hektor fiától és a Floral von Karlsruhe nevű szukától született Rolan v. Park (korábban Goldsteintal), aki testfelépítésében már az ideális munkakutya típust testesítette meg.
 

Az SV profi módon, napjaink marketing-technikáit megközelítő PR-munkával akadályozta meg a német juhászkutya munkanélkülivé válását is, mikor a mezőgazdaság fejlődésével egyre kevesebb juhászkutyára volt szükség. Már a probléma kialakulása előtt, a növekvő kutya- és taglétszám végett az SV vezetősége új feladatokat kívánt állítani kiemelkedő tulajdonságokkal rendelkező fajtája elé. Hamar megtalálták azt a réteget amelynek mindennapi munkájához szüksége volt megbízható kutyákra: a rendőröket és a katonákat. Ezzel kezdetét vette az igazi szolgálati kutya története. A pásztorkodás megszűnésével fokozott propagandát végeztek minden olyan területen, ahol kutyák segítségére van szükség. Stephanitz a vadászok figyelmét is felhívta a fajta ezirányú képességeire. Dokumentumok bizonyítják, Oldenburg nagyhercege és a porosz herceg is német juhászkutyákkal vadászott.
 

Mindezek után magától értetődő, hogy a német juhászkutyák az első világháborúban is hatalmas szerepet vállaltak. Közel 9 millió ember halt meg 1914 és 1918 között. A háború áldozatául esett kutyákról nincsennek átfogó adatok, de azt tudjuk, hogy a német csapatok oldalán 7.000 kutya halt hősi halált – szinte – kizárólag német juhászkutyák. Többségük egyszerű, privát tenyésztőktől származott. A háború kezdetén szólították fel őket kedvenceik átadására. Mondani sem kell, hogy gazdáik soha nem látták viszont őket. A szanitéc kutyák kiképzését, a hadsereg költségén, az SV végezte. Ez a szolgálat szó szerint is hatalmas súlyt rótt a kutyákra, melyek a hátukra erősített táskákban az elsősegély-dobozon kívül teát, kávét, rumot, bort és csokoládét szállítottak a sebesülteknek. Egy korabeli újság a háborút követően megható találkozásról tudósít: egy münsteri veteránhoz a nyílt utcán hirtelen két német juhászkutya rohant oda, túláradó örömmel csóválva, hízelkedve a férfinak, aki hasonló felindultsággal viszonozta a kutyák kedvességét. A két derék jószág a háború alatt, egy csúnya novemberi napon, Oroszországban, egy mocsaras területen derített fel és mentett meg egy katonát – azt, akivel most békében újra találkoztak. Ôk hárman azon kevesek közé tartoztak, akik élve jutottak haza.

A háború után a háborús sérültek rehabilitációjában is résztvettek a német juhász kutyák. Életkép egy szanatóriumból: egy részlegesen megbénult beteg járógyakorlatokat végez a kertben, egyik kezében mankó, másikkal kezelőorvosára támaszkodva. A doktor mellett hűséges német juhászkutyája, Moritz Excelsior. A gyakorlatok során olykor már mankó nélkül sétálnak.

Egyszercsak az orvost telefonhoz hívják, betege minden segítség nélkül magára marad a kertben. Moritz azonban minden utasítás nélkül, hihetetlen helyzetfelismeréssel berohan a kórházba és kihozza a beteg mankóját. A történetet maga az orvos , dr. Dorlitz mesélte el Max von Stephanitznak. A világ első vakvezetőkutya – iskoláját 1916-ban, a német Oldenburgban alapították. A kutyák kivállóan teljesítettek, de az intézetnek nem volt elég pénze a további munkához. A megbízható vakvezető kutyák iránti igény azonban nem szűnt meg, így végre az SV szervezésében 1923-ban megnyílt a világ második vakvezetőképző iskolája Potsdamban. 1932-ben került ki az ezredik vakvezető kutya az iskolából.

Ez volt hát a fajta sokszintű múltja, de ez a sokoldalúság egyben a német juhászkutya jelene, és minden bizonnyal jövője is. Tökéletes családi kutyaként, eredményes sportkutyaként vagy éppen mint lavina-, mentő- (lásd a magyar Mancsot!), vakvezető- vagy kábító-szerkereső kutyaként szolgálja az embert. Minden olyan területen ott van, ahol csak elképzelhető egy négylábú segítsége.